Ádám és András IKSZ-es önkéntesek, a telepi gyerekek fejlesztésével foglalkoznak. Idén nyáron különös kihívással kellett szembenézniük – egy pótvizsgára készülő gyereket kellett korrepetálniuk és felkészíteniük. Olvassátok el egy sikertörténet vidám és elgondolkodtató oldalát!

“Amikor megláttam a felhívást a korrepetálásra, nem tudtam egyből, jelentkezzek-e, de igazából már régóta szerettem volna korrepetálni Bagon, Jampikát meg főleg, mert ő az egyik kedvenc gyerekem, és már egy ideje tudtam róla, hogy segítségre lenne szüksége a tanulásban. Ötször-hatszor voltam lenn nála tanulni, néha nagyon nehéz volt, mert külső dolgok is zavartak minket (például gyerekek mászkáltak a konténer tetején, vagy egy árokba csúszott autót kellett segítenünk kitolni onnan), és neki sem volt kedve az egészhez, néha viszont nagyon jól haladtunk, olvastuk a kijelölt szövegeket és töltögettük a feladatlapot. Az egyik legkedvesebb dolog az volt, amikor a foglalkozás végén felmondott nekem egy verset, én ültem az asztalnál, ő meg felállt velem szembe, és olyan volt, mintha éppen az iskolában felelne 🙂 A vizsgára elkísértem őt az apukájával meg a kisöccsével együtt, és hárman vártunk rá. A vizsga után vigyorogva jött ki a teremből, és az egyik tanárnő mondta, hogy nagyon ügyes volt, meg is dicsérték, és nem is kettessel, hanem hármassal engedték át irodalomból. Ez elég megható volt, és az is nagyon jó volt, ahogy akkor az apukája nézett rám megkönnyebbült és hálás arccal. Utána a faluban Jampika anyukájával is összefutottam, aki meghívott üdítőzni és az ebédjükből is kaptam.” (Ádám)

“Jampika történelemből is átment, nagyon örültem, és őszintén jól esett, hogy utána apja felhívott és megköszönte a segítséget. Sajnos nem tudom, hányast kapott, és hogy a dicséret a történelemből nyújtott teljesítményére is vonatkozott-e, de ez nem is lényeges abból a szempontból, amiről írni akarok.

Jampikát korábban nem ismertem, az utolsó pillanatban született segítségkérő felhívásra jelentkeztem, hogy korrepetáljam, mert ráértem, mert szeretek tanítani, és mert felfogtam, mennyire jó dolog, hogy egy telepi szülő fontosnak tartja, hogy a fia tanuljon. No meg az is nagyszerű, hogy bízik a BAGázs segítségében. Négy alkalommal találkoztunk egy-egy órára; az időkorlát nem rajtam múlt, az amúgy rendkívül rokonszenves, halk, udvarias gyerek nem volt hajlandó többre. Illetve ez így valószínűleg nem egészen igaz: nem volt képes hosszabban koncentrálni. Nem érezte jól magát, allergiás, fájt a torka, viszketett a szeme – de nem ez volt az igazi probléma. Szégyellem, hogy csak a második alkalommal jöttem rá: a gyerek súlyosan figyelemzavaros, képtelen koncentrálni, ha magyarázok, már a második mondatnál elkalandozik a figyelme. Utánanéztem: egyes becslések szerint a magyar diákok legalább tíz százaléka – és az iskola – küzd ezzel a pszichikai-neurológiai betegséggel. Jampika azt mondja, az iskolában is ez a probléma, nem tud odafigyelni a tanárra. Nem hiszem, hogy ez csak mostanában jelentkezett, nyilván már hatéves korában kellett volna gyermekpszichológushoz fordulni vele – egyébként van az iskolában. Nem ismerem a bagi iskolát, nem akarok senkit megsérteni, megvádolni, de szomorú tapasztalat, hogy tanárok gyakran úgy vannak vele, engedjük át, menjen csak tovább, mielőbb szabaduljunk meg a „problémás” gyerektől.

Jampikának ugyanis fogalma sincs a történelemről. Alig hiszem, hogy a négy óra alatt sikerült volna beleverni a fejébe I. (Nagy) Lajos királyunk törvényeitől – megvan? ősiség, kilenced, úriszék – a nagy földrajzi felfedezéseken és a reformáción át a felvilágosodásig és a nagy francia forradalomig a magyar és világtörténelmet. Szerintem egyetlen igazi eredményt tudtam vele elérni: már érti az évszázad fogalmát, azt, hogy az 1500-as évek az a 16. század.

Az egy dolog, hogy egyáltalán nem biztos, Jampikának – vagy bármely hatodikos gyereknek – szüksége van az ősiség törvényére, akár közmunkás lesz, akár biofizikus (el is felejtettem megkérdezni, mi akar lenni), és történelemtanárként rettentően sajnálom, hogy ilyenekkel egy életre elrettentik a gyerekeket a történelemtől.

Nem volt idő arra, hogy igazából megismerjem a fiú képességeit. Ami kiderült: majdnem folyékonyan olvas – csak éppen elsőre nem feltétlenül érti, amit olvas. Matekból nem bukott, de – talán a hosszú nyári szünet miatt – bizonytalan volt a kivonás műveletében (két évszám közt eltelt időt kellett megállapítani. Vagyis az a bajom, hogy Jampika immár hetedikes léte mögött nagyon is kétes a tartalom. Durvábban fogalmazva: Jampikát – és nagyon sok Jampikát az országban – átverik, amikor nyolcadik után kap majd egy bizonyítványt, ami mögött nincs reális tudás. Ahelyett, hogy megtanították volna tanulni.” (András)