„Ugyan, ti már tiszteletbeli bagiak vagytok!” – a 2018-as Év Önkéntesei (II.)
Minden évben három önkéntest díjazunk, akik hatalmas lendülettel, kitartással, lelkesedéssel segítenek a Bagázsnak évek óta. Hajdu Andrásról néhány napja olvashattatok, most pedig ismerjetek meg még egy 2018-as Év Önkéntesét, Kassai Rékát!
Réka szinte a kezdetek kezdete óta önkénteskedik a Bagázsnál: 2014-ben csatlakozott az Iskolai Közösségi Szolgálat (IKSz) csapatához, azóta pedig pár hónapos szünetekkel folyamatosan volt gyerekcsoportja. Több korosztállyal is foglalkozott, aztán két éve kikötött az ovisoknál: szombatonként nekik szervez foglalkozásokat középiskolás önkéntesek és Katrin, a csoport telepi koordinátora segítségével – mostanra szinte második anyukájuk lett.
Nem túlzás állítani, hogy szinte már hazajár a bagi telepre: „Egyszer egy nyári tábor sokadik reggelén, amikor már fáradtan mentünk ki a telekre előkészülni a gyerekprogramokra, valaki megkérdezte, hogy ’te jó ég, ti már ilyen korán kint vagytok, ti sosem mentek haza’. Erre Léna, a telepi koordinátor azt válaszolta:
ugyan, ti már tiszteletbeli bagiak vagytok, szinte itthon vagytok nálunk!
Nagyon jól esett, hogy ezt mondta.”
Réka közel sem amatőrként foglalkozik gyerekekkel, hiszen az ELTE Pszichológia szakán végzett, most elsőéves PhD hallgató. Doktori kutatási területe a szocioökonómiai szempontból hátrányos helyzetű gyerekek mentális egészsége és annak fejlesztése. Témaválasztása nem véletlen: saját bevallása szerint nagy szerepe volt benne a Bagázsnál szerzett élményeknek, tapasztalatoknak. Az IKSz-es képzések alkalmával is sokszor alapoztunk pszichológiai szaktudására; ő az, aki felkészíti új önkéntestársait a határtartás kihívásaira, és a gyerekek viselkedésének, érzelmeinek megértésében is sokat segített mindannyiunknak.
Hozzáállását jól tükrözi az a történet, amit felidéz, amikor legkedvesebb emlékéről kérdezzük: „Számtalan szép emlékem van. De talán a legszebbek, amikor kiderül számomra, hogy erre a sok jó dologra nemcsak én emlékszem, hanem a gyerekek is. Az egyik ovis kislány például már az előző félévben is a csoportunkba járt, amikor az év végén egy bábelőadáson voltunk jutalomkiránduláson. Sok-sok hónappal később a kezembe került az egyik foglalkozáson egy mesekönyv, ami ugyanazt a történetet mesélte, amit az előadáson együtt láttuk. Elkezdtem nekik olvasni, mire néhány mondat után a kislány felkiáltott, hogy erre emlékszik, ezt együtt láttuk Budapesten. Onnantól ő fejezte be a mesét. Nagyon örültem neki.”
Ezek a sikerek persze nem mindig jönnek egyszerűen, hiszen önkéntesnek lenni egy cigánytelepen nem könnyű. Sőt, gyakran próbára tesz. Réka így mesél a nehézségekről:
„Nekem leginkább a türelmemet tette próbára. Bizonyos szempontból nehéz látható, objektívan mérhető eredményeket elérni, másrészt viszont szinte azonnal van eredménye a munkánknak, hiszen a gyerekektől nagyon sok visszajelzést kapunk. Ha csak felsétálok a telepre, rögtön szaladnak ki, megölelnek, mesélnek. Amikor együtt vagyunk, rengeteget nevetünk, játszunk, ezek nagyon fel tudják tölteni az embert.
Nagyon hamar kiderült számomra, hogy itt totál nem arról lesz szó, hogy én adok, adok, adok a telepi gyerekeknek, hanem egyértelműen kölcsönös a dolog.
Én legalábbis rengeteget kaptam tőlük és remélem, hogy ők is visznek valami jót magukkal tőlem.”
A hullámvölgyek ellenére olyan nincs, hogy Réka feladja, hogy elkeseredjen, hogy ne lássa meg az apró sikert és a lehetőséget még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetben is. Amellett, hogy mindig lehet rá számítani, minden megnyilvánulása, megszólalása tükrözi, hogy
szenvedélyesen hisz abban, amit a Bagázsban együtt csinálunk. És hisz a telepi gyerekekben is.
Ez pedig a legtöbb, amit mondhatunk.
Az ő nevükben is: köszönjük, Réka!
