Hogyan hagyja magukra a legkiszolgáltatottabbakat az állam?

A Bagázs Egyesület több mint másfél évtizedes tereptapasztalata alapján világosan látszik, hogy a magyar állam egyre kevésbé vállal aktív szerepet a legkiszolgáltatottabb gyerekek védelmében – különösen akkor, ha ezek a gyerekek szegregált környezetben, mélyszegénységben élnek. Miközben a jogszabályok formálisan elismerik a „hátrányos helyzetű” vagy „halmozottan hátrányos helyzetű” kategóriákat, a gyakorlati támogatás messze elmarad attól, amire valódi esélyegyenlőséghez szükség lenne.

A gyermekvédelem, az oktatás és a szociális ellátás rendszere széttagoltan, alulfinanszírozottan, és sok esetben koordinálatlanul működik. A különböző szintek – helyi, járási, megyei és országos – között nincs valódi együttműködés. A döntések gyakran nem a gyermek érdekeit tartják szem előtt, hanem az intézmények belső logikáját vagy korlátait. Együttműködés helyett informális hárítás történik. Közben telik az idő.

Az elmúlt években olyan kormányzati döntések születtek, amelyek nem az esélyegyenlőséget, hanem a társadalmi különbségek konzerválását szolgálták. Néhány példa:

– A családi pótlék összege 2008 óta változatlan, miközben reálértéke jelentősen csökkent. Ráadásul ha egy gyerek 50 óránál többet hiányzik igazolatlanul, a támogatás megvonható – függetlenül attól, hogy a család egyébként mire képes vagy mit próbál tenni.

– A családtámogatások – például a CSOK vagy a babaváró hitel –  azoknak érhetők el, akik eleve rendelkeznek jövedelemmel és ingatlannal. Az igazán rászorulók számára ezek az lehetőségek elérhetetlenek, így az állami újraelosztás inkább növeli, mint csökkenti az egyenlőtlenségeket.

– Az egyházi iskolák térnyerésével párhuzamosan nőtt a szegregáció: sok intézmény nem fogad hátrányos helyzetű vagy roma gyerekeket. Ez nemcsak az oktatáshoz való hozzáférést korlátozza, hanem tovább csökkenti a közösségi sokszínűség és a társadalmi mobilitás lehetőségét.

– A gyermekvédelmi intézmények egyre nagyobb arányban kerültek egyházi kézbe, miközben a civil vagy önkormányzati szereplők mozgástere csökkent. Az egyházi intézmények több módszertani szabadsággal, de kevesebb átláthatósági kötelezettséggel működnek – így kevésbé kontrollálható, hogy érvényesülnek-e a gyermekjogi alapelvek.

– A gyermekvédelem helyett egyre gyakrabban a rendészet lép előtérbe. A problémákra nem megelőzéssel, hanem szankcióval reagál a rendszer: szigorított szabálysértési szabályok, a közterületen élő emberek kriminalizálása, vagy akár büntetőeljárás gyermekkorú elkövetők ellen.

Mindez nem véletlenül történik. Egyre inkább az az érzésünk, hogy a rendszer nem „csak” hibásan működik, hanem tudatosan hagyja magára a legszegényebb családokat. Nem a védelem, hanem a kizárás logikája alapján működik.

A gyerekek viszont nem tehetnek erről. Ők nem választják meg, hová születnek, milyen iskolába járnak, vagy hogy van-e elérhető orvos, tanár, szociális munkás a környezetükben. A felelősség ezért nem az övék. És nem is csak a szülőké. Hanem az államé, és végső soron mindannyiunké.

A következő blogposztban bemutatjuk, milyen akadályokkal szembesülünk akkor, amikor jogi eszközökkel próbáljuk meg érvényesíteni a gyermekek érdekeit.

Ha fontosnak tartod a munkánkat, támogasd a jogklinikát!